Mese a gondolataink farkasairól

Egy Cherokee indián kisfiú megkérdezte a nagyapját: - Nagyapa, ha felnövök én jó ember leszek?

- Nem tudom – felelte az idős harcos.

A kisfiú szemében kialudta fény, csalódottan lehajtotta a fejét.

Két farkast kűzd benned. Eggyik a jó a másik a gonosz.

"Nagypapa, honnan tudhatom, hogy melyik nyer?"

Értő mosollyal az öreg azt felelte: "oh! Erre könnyű a válasz. Az a farkas nyer, amelyiket táplálod"

A KÍGYÓ, A FARKAS ÉS A SÁRKÁNY

Hajnalodott. A kígyó, a farkas és a sárkány már útra készen állt, amikor egy fülemüle szállt le melléjük egy faágra.

- Hová indultok ? - kérdezte őket.

- Megyünk eloltani éhünket és szomjunkat - mondták azok - , emberhússal és embervérrel !

- Hogy lehettek ilyen gonoszok ? - csóválta a fejét a fülemüle.

- Ne gondold azt, hogy mindig ilyenek voltunk. - válaszolta a kígyó - Az emberek tettek minket gonosszá, azzal, hogy annak akartak látni. Én békében éltem velük, de egy csapat embergyerek mégis megfogott : kövekkel dobáltak, botokkal vertek, tűzzel égették a testem. És közben azt kiabálták : úgy kell neked, gonosz féreg !

- Én is békében és nyugalomban éltem szüleimmel és testvéreimmel az erdő mélyén. - mondta a farkas - Aztán egy nap vadászok jöttek és ránk támadtak. Egyedül én menekültem meg. A bozót sűrűjéből néztem végig, ahogy lemészárolják sebesült szeretteimet, és látnom kellett, hogy folyik el az életük a vérükkel együtt. És a vadászok miközben megnyúzták őket, ezt mondogatták : Úgy kell a gonosz férgeknek !

- Én még csak nem is léteztem. - mondta a sárkány - De nekik nem volt elég a kígyó és a farkas, nekik valami még hatalmasabb és gonoszabb kellett : így hát megteremtettek engem a saját képzelgéseikből és félelmeikből. És amint megszülettem, vasba öltöztetett lovagjaikat küldték rám, hogy elpusztítsanak.

- Nem, mi nem ilyennek születtünk. - szólalt meg újra a kígyó - Azzá lettünk, amivé akarták hogy legyünk, s most ezért gyűlölnek bennünket.

Csend támadt. A fülemüle nem kérdezett többet - csak ült, és bámult maga elé. Aztán egyszercsak megrebbentette szárnyait és elröppent. Ők is útnak indultak hát.

A kígyó aznap halálra mart három kisgyereket, a farkas széttépett egy egész nyájat a pásztorokkal együtt, a sárkány pedig hamuvá perzselt egy egész falut, vele az ott élőket. Csak a dolgukat tették : azt, amit az Ember elvárt tőlük.

A FARKAS ÉS A RÓZSA

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.

A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !

- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?

" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.

- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "

- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !

Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !

- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell írtani !

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...

Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.

Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat